fel lehet-e ébreszteni egyszerKét

"A hit nem alkot." Önmagában bizonyára nem is.

"Remélem, megérti, hogy mivel ellenkezik a véleményünk, ezért nem lehet mindkettőnknek igaza. Csak nekem."

Ez meg csak úgy eszembe jutott: 

Lefogadom, hogy azért tette, mert ha valamit megölt, akkor nem kell félnie tőle többé, hogy meghal.

Az előbb megnéztem egy előadást, amire a barátnőm hívott, és amire Cseh Tamás neve hallatán gondolkodás nélkül igent mondtam. Én állat. Cseh Tamás dalait tiszteletből mjuzikelre dolgozták. Vagy ilyesmi. És amikor a srác azt énekelte  (persze hamisan és iszonyatosan rossz előadásmódban), hogy éltek-e még fehér babáim, arra gondoltam, hogy jobb nekik, ha már meghaltak, és én is mindjárt követem őket a föld alá. Amikor a jogok tulajdonosa eladja a felhasználhatóságot, nem nézi meg, hogy kinek és mire adja oda Cseh Tamás dalait? Vagy megnézte, de elég jónak találta? Vagy csak én gondolom azt, hogy nem kéne mindenből szart gyártani? (Arról nem is beszélve, hogy néha még a szarból is lehet még szarabbat, óje.)

Aztán a kedvenc pékségemben (ahol még melegebb volt, mint a 33 fokos utcán) meghallgathattam, hogyan zsebelt ki a bolt előtt két srác egy harmadikat, persze úgy, hogy az észre se vette. A kiszolgáló a vállát vonogatta: úgy kell neki. Vajon őt is kizsebelik majd egyszer hasonló módon?

Kár, hogy az emberi kreativitás szavak terén csak a kinyilatkoztatásig terjed. Leírja összedobálva, szinte (vagy nem szinte) az érthetetlenségig figyelmen kívül hagyja az általános szabályokat, de amikor a valódi kommunikációra kerül a sor, akkor ugyanúgy reagál, ugyanazokkal a - leginkább éppen aktuális - szmájlikkal, szavakkal, mondatokkal, amit mindenki megért, ami már sokszor elhangzott. Az emberi kommunikáció közös megegyezésen alapul. Már ha az ember tényleg mondani akar valamit. Kár, hogy utálom a divatot. Kár, hogy a rejtvény megfejtése ritkán érdekes ugyanannyira, mint maga a rejtvény.

Tegnap arról beszélgettünk, hogy mit nevezhetünk művészetnek. Szerintem már minden élő emberrel beszélgettem erről legalább egyszer. Soha senki nem fog tudni választ adni, soha senkinek nem lehet igaza, de azért mindenki elmondja. Én is. Néha úgy érzem, hogy a szavak csak a csendek közti szünetek kitöltése miatt kellenek.

Kinyitottam, amit lehet, így még jobban hallom, ahogy jön-megy a lift az emeletek között. A szomszédban ugyanolyan hanggal nyílik a rács, mint nálunk. A gépemet most már minden alkalommal kétszer kell indítani, sejtettem, hogy a ventillátor a hibás.  A nyelvem alatt gyógyszer olvad, pezíze van.

Mindjárt elmegyek dolgozni. Végre vége a bezártságnak és kötelező itthonlétnek. Még a hőség is elviselhetőbb lesz. Talán hozzáérhetek majd emberi bőrhöz úgy is, hogy nem arra gondolok: fúj, nyirkos. Remélem, nem alszom el valahol egy padon. Remélem, esni fog.

Peti szerint a kosz a férfiaknál a másodlagos nemi jellem.

A barátnőim szerint ijesztően változó vagyok, anyám azt mondja, hogy a kiszámíthatatlanságom miatt már nem lepődik meg semmin velem kapcsolatban, és úgy általában, mindenki könnyen állítja rólam, hogy nincs bennem kitartás.

Szerintem a kérdés inkább az, hogy vajon képes vagyok-e számomra igazán fontos dolgokat feladni, még ha teljesen VESZtETT ügynek tűnnek is?

összébbvisszább

Megszoktuk a hajléktalanokat az utcán. Mindenhol ott vannak, és nem gondolok már arra sem, hogy nyár van, most könnyebb nekik. A Moszkván, a telefonfülkékben fekvő csomagokról sem jut eszembe többé, hogy vajon élnek-e még.

- Nem Domek, nem vihetünk haza egyet sem, még egy embernek sem tudunk igazán segíteni, mert nem elég, ha veszek neki enni vagy hagyom megfürödni nálunk, ennél sokkal többre van szüksége. Vannak olyan egyesületek, akiknek az a munkájuk, hogy az ilyen embereknek segítsenek, ők tudják, hogy mit lehet és mit kell tenni, nekem túl nagy teher lenne, most mindenképpen.

Forgács Simon matricái nekem is szólnak, de nem vagyok hajlandó lelkiismeretfurdalást érezni olyan dolog miatt, amiről biztosan nem tehetek, se felvállalni olyan problémát, amihez túl kicsi vagyok. A megoldáshoz forradalom vagy minimum kemény lázadás kéne, nem küzdök olyan dologért a jelenlegi helyzetemben, ami sokaknak megoldhatatlan, senkinek sem sikerül. Lelki szemellenzőt hordok inkább, hogy azokkal a dolgokkal foglalkozhassam, amikbe érdemes és mindenképpen szükséges energiát fektetnem, nem cipelek megoldhatatlan terheket.

----------------------------------------

Szokatlanul hűvös volt a reggel. A férfi egy kirakat előtt ült, csak nadrág és cipő volt rajta, arcán kétoldalt vércsíkok.

- Most elmegyünk egy vérző ember mellett?

- Uram, ne hívjunk mentőt vagy más segítséget? Csupa vér a feje.
- Kérem, adjanak egy pulóvert.

Nincs határa a bőrömnek, és máshol is lazul a kényszer. Belefolyok.

(Van egy ilyen rész, hogy izé, egy vagyok mindennel vagy mi, nagyon barátságos érzés, csak mosoly, néha egy-egy nem, de az is vállrándításos. Mint bögrényi forró csokoládé.)

Tényleg vannak olyan dolgok, amikről nem lehet beszélni?

Van, hogy másnak fogalmazom meg először. Kérdez, hogy mi van, nincs kedvem magamról beszélni, de valamit válaszolni kell, és ahogy kijön belőlem, teljesen új, számomra is. Mikor megvan, akkor jé, de ez mi, végig sem gondoltam, honnan jött elő, és nahát, ezt én mondtam, basszus, itt a megoldás, amit kerestem. Igazából nem is kerestem, mi van veled Judit, hol vannak a tudatos végiggondolások és elemzések?

A zenét meg a szelet figyelem, a vizes hajamat a nyakamon, a kék tornacipőm fehér orrát, meg valami szagot, ami annyira ismerős, ott van mindenhol, a hatoson meg a markológépek mellett, a város és az emberek árasztják - a reggeli mosolyok és ugratások íze ugyanilyen. Nyári otthon. Itthon.

Valami kézzelfoghatót vagy látványosat alkotni akarni - ehhez szeretni kell a tárgyakat. Nincs már meg bennem a késztetés, ami annyira természetes volt: tenni és örülni a végeredménynek. Csak a színek maradtak, de még azok is idegenek most, minden idegen és átmeneti, nem tudom, hogy mi lesz egy hónap múlva, milyen leszek, mit fogok akarni, akarok-e majd valamit, vagy csak nézek ki a fejemből, ahogy mostanában sokszor. Jó lenne megint szeretni. 

Azt hiszem, a "hazafelé" olvasása közben hallgatva volt olyan nagyon szomorú. 

Z kivette az eddigi blogaláfestő zenéjét. Pofonként ért, hogy most más van, pedig az új is jó, de mégis.

Elmentünk a gyerekszigetre, ha már van két gyerekem, meg van ilyen sziget. Nem tudom, mire számítottam, leginkább nem gondoltam bele eléggé, és hát ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ. Persze a fiúk nem értették, hogy miért nem érzem jól magam, és miért nézek álmatagon, amikor a pasas a mikrofonba üvölti: egy óra múlva újra játék, csak három pöttyös túrórudi papírt kell összegyűjteni, és lehet nevezni! Aztán megkérdezték egy játékban a gyerekektől: hogy hívják pöttyös kapitányt? A jó válasz a pöttyös kapitány.

A nap egyetlen igazán jó pillanata az volt, amikor Domek megállapításra jutott a bárányokkal kapcsolatban.

- Anya, szerintem ezek a birkák nem örülnek, amikor simogatják őket.

- Miből gondolod ezt?

- Hát mert azt mondják, hogy neeee.

.........

Meg ez, mert idáig jutottam miatta:

Megint átpakoltam a fél lakást. Nemtomhanyadik fázis, de most megint ugyanolyan, mint fél éve. Fél lakás fél éve. Hogy közben mi változott? Hát én.

Itt van ez, amit már nem tudok kiénekelni, mert elmélyült a hangom. Még mindig nagyon szeretem hallgatni, a hangszálaim légáramlatért könyörögnek közben, de nem nyitom ki a szám, mert szomorú leszek a magas hangok hiányától.

Hát mondjuk ez nem valami jó előadás, bár a hang kétségtelenül tiszta... na mindegy, most ezt találtam.

A múlt heti fáradtság miatt el is felejtettem, hogy tulképpen szeretem a munkám.

És hát... jó érzés, hogy van dolog, amiért reklám nélkül is sorban állnak a vevők. Azt hiszem, hogy én egy mázlista vagyok:)

- Anya, én póker leszek!
- Pókerfész? Vagy játékos? Vagy mivan?
- Olyan ember, akinek mások odaadják a pénzüket, és ő abból többet csinál.
- Á, bróker! Nem szeretném, hogy bróker legyél, mert az nagyon nehéz és idegörlő munka,  nincs benne sok öröm.
- De én bróker leszek!
- Jó, én meg sas.
- Nem anya, te legfeljebb házisólyom lehetsz.