fel lehet-e ébreszteni egyszerKét

Nehezen esett le, hogy nem elég figyelnem őt. Hosszú idő eltelt mire megértettem, hogy az egyénisége elnyom minden más akaratot, ami nem elég erős vagy erőszakos ahhoz, hogy képviselje magát. Eleinte elmenekültem, hónapokig nem beszéltünk, később már képes voltam megfogalmazni és megbeszélni a problémát. Szinte sosem értettünk egyet, ezt is meg kellett tanulnom elfogadni. Fel kellett nőnöm hozzá.

Mikor a barátságról beszélünk, mindig azt feleli: majd idővel kiderül. Három év telt el.  Nekem ennyi idő kellett ahhoz, hogy igazán megértsem, milyen fontos ő, és milyen fontos ez a kapcsolat.

Csak hat nap különbséggel születtünk, de nem hiszem, hogy ez magyarázná az azonosságot, ami az életeink között és közöttünk van. Most már egy helyen állunk, nagyjából ugyanazokkal a gondokkal. Türelmet és teljes önállóságot tanulunk épp.

Ma van az én Annám születésnapja.

az új hajam és én

Találtam valakit, egy igen értékes embert, aki látszólag tökéletesen illik hozzám. Minden részében Férfi, olyan nekem való módon, még a számomra olyan fontos dolgok is stimmelnek, mint a becsületesség, a humorérzék vagy a kritikus szemlélet, egyetlen olyan dolgot sem tudnék mondani, ami annyira nem tetszik benne, hogy ne tudnám megszeretni. Sőt, egy csomó olyan tulajdonsággal rendelkezik, amiről ésszel azt gondolom, hogy "ez az, ami hiányzott eddig". Csak egy pici apróság hiányzik belőle, ami elrontja az egészet: az érzés, hogy ő az. Az eszem ujjong, hogy de jó, a szívem viszont csak a barátrekeszt nyitogatja.

Azt mondják a jóakarók és engem féltők, hogy adjak esélyt, majd megszeretem. Valószínűleg, ha nem az érzéseimnek hinnék elsősorban, akkor így is tennék. Biztos vannak olyan párok, akik boldogan élnek ilyen baráti kapcsolatokban, hiszen egy szerethető ember mellett könnyű élni, de én nem tehetem. Csak becsapnám őt is, magamat is, nem lenne az jó senkinek. Hogy akkor mi a megoldás, és leszek-e még olyan igazán szerelmes vagy egyedül maradok (mert inkább az, mint a megalkuvás), jó kérdés. Talán tudok is rá válaszolni.

Valami hasznosat is kéne csinálni, ha már itthon lehetek pár napot (azon kívül, hogy több időt tervezek vízszintesen, mint függőlegesen tölteni), és mivel a költözés nem sürget, kicserélem a szobákat. A fiúknak kicsi a kisebb, nekem hatalmas a nagyobb.

A nagy szobában is hagyok egy ágyat, így ott alhatok, ahol éppen kedvem tartja. Szeretek náluk lenni, amikor alszanak. A sok szó és állandó vibrálás helyett nyugalom, majdnem babaillat és halk szuszogás az együttlét.

Benő kisimult arccal fekszik az emeleteságy felső szintjén, pihen a sok akarat, már készül a holnapi csatározásokra. Állandó ellentétben állunk, mert hiába engedek neki minden olyan helyzetben, amikor lehetséges, ő mindent akar. Néha, amikor belefáradok a követelőzés elhárításába, felemelem a súlyos kis testét, magamhoz ölelem, makiként kapaszkodik rám, én meg kedvesen arra kérem, hogy értse meg: nem lehet mindig minden úgy, ahogy ő akarja. Ilyenkor megígéri, hogy jó lesz, de ha változik is, nem nagyon látom. Talán lassan, ahogy eljutunk az iskoláig, megszokja, hogy uralkodnia kell magán, és hogy rajta kívül más emberek is élnek a világban.

Utáltam gyerek lenni, épp ahogy ő. Hogy jönnek ahhoz mindenféle ostoba felnőttek, hogy jobban tudják nálam, mi a jó nekem, és irányítani akarjanak. Anyám hagyta magát, elhitte nekem, hogy jól tudom, én meg persze, hogy nem tudtam jól. Nem akarom megtörni a saját fiam, de szeretném, ha szerethető és szeretni tudó, aránylag elégedett, önmagát maximálisan kiteljesített felnőtt válna belőle. Ehhez igenis kellenek azok a korlátok, amiket sosem voltam hajlandó elfogadni, és nem is tanultam meg. Alkalmazkodni ehhez a gyönyörű-ocsmány világhoz, nem beleolvadni, csak élni tudni benne, kihasználni az összes lehetőséget, amit nyújt.

Domek... ő alszik alul, mert Beni nem hajlandó átadni az emeletet, pedig régebben úgy egyeztek meg, hogy változtatni fogják a helyüket. Domi szomorúan panaszkodik nekem, pedig tudja, hogy nem oldom meg helyette a gondot, neki kell megtalálnia a hangot a testvérével, és elérnie, amit szeretne. Csakhogy ő érzékeny és jószívű, nehéz érvényesítenie az akaratát, amiből nincs túl sok. Viszont van helyette kifinomult gondolkodása és humora (mindig ledöbbenek a felnőttes szóviccein, miközben olvasni se tud még - pl tegnap "meggyőztük a versenyt"), amit Beni szinte sosem ért, csak néz ránk, hogy vajon min nevetünk.

Nem is lehetnének különbözőbbek, pedig csak 1 perc hatásszünettel születtek. Álmukban - számomra - egyformák. Az én tökéletes fiaim.

(Itt éppen az első, saját készítésű szendvicsüket eszik.)

Egy nő sok férfi között parancsokat osztogat, majd beáll a kör közepére, magasba emeli a kezeit, lóg a bőre. Szőke. Két férfi zsarolja egymást. Forró lehellet és szavak a fenekemnél. Brokkolibűz és mosógépforgás. Tisztán értelmezhető eltitkolt viselkedés, közeledés és megérkezés. Ugyanaz a játék. Fáj.

Röhög. Egy vodka, egy sör, megbuksz matekból! Te őt szereted?!  Bólogat. Ó, Tájler, te hülye állat, nézd mit csináltál! Az asztalra csapkod. Dalfoszlányok, énekelek:

Valahol élnek. Alszom.

Az a jó a harminchatban, hogy háromszor megvan benne a tizenkettő. Meg hatszorhat. Meg csupa kanyar és görbület. Meg azt csinálok vele/benne, amit csak akarok:)

Boldog szülinapot nekem!

Nem kell, komolyan nem, megy egyedül is, de azért jó látni: 

Hányok ezektől a hazugságoktól. Oké, nekem nehéz igazat mondani, nehéz bevallani, hogy "csalunk, ez van", de hiába nem vallja be, én tudom, éppen ezért kérdezek rá, mert kidobom a belem attól, hogy a szabályok mindig csak másokra érvényesek, rájuk nem. És ezek után még képes az arcomba (a szemembe nem) nézni, és olyat hazudni, amivel öt perc alatt bukik le, ha ellenőrzöm. Nem is kell ellenőriznem, minek.

Csak ez a gyomorforgás nem akar múlni.

Most elsősorban Áginak. Amúgy meg értse, akinek szüksége van rá.

Szeretném megmutatni a kedvenc blogjaimat.

Az idők versenyében végül a sokból egy maradt: Korim. Mivel már tudom, hogy ki írja, sokkal érthetőbb számomra, de mindig benne marad az a kiismerhetetlenség, többértelműség, amit annyira szeretek mindenben.

Nemrég csatlakozott hozzá ZinczyKa. Ő egy kultúrtár, nagyon hasonlít az ízlésünk, és így jó ötleteket meríthetek az ő sokkal szélesebb érdeklődési köréből. Ráadásként jól ír, tulajdonképpen a privát életéről, de ez mégis valami több, egy művelt világpolgár látásmódja, és én szívesen tanulok olyan embertől, akitől érdemes.

Hát ennyi, nincs most több. Olyan ez számomra, mint a pártalálás. Sok emberrel szóba állok, sokkal randevúzom - egyszer, aztán soha többé. Valami pontosan, pár óra alatt tudja bennem, hogy igen vagy nem, és azt hiszem, hogy ugyanez a valami érez lelki közösséget a szavakon keresztül is (bár kicsit lassabban). Minden más "csak" barátság, ami nekem blogügyben mindenképpen kevés. Hiszen minek olvasnám olyan ember blogját, akinek mondjuk a pingpong az erőssége...

Ellát hagyjuk meg télre:), most inkább ilyen muciságok szólnak a fülemben: 

Boldog vagyok, csak úgy, nemistudommér:) Semmi sem hiányzik. Ez bizonyára múló állapot, úgyhogy kiélvezem:)

Mi a különbség egy felnőtt és egy gyerek között?

Most valahogy ideférne kvimbitől az unom című dal... mivel úgyis mindenki ismeri, ezért kihagyom. Inkább a költözést tervezgetem és intézem, az legalább valamiféle változás lesz. Még azt is ráfoghatom, hogy szükséges:) És tényleg.

Ez lesz a 12. hely, ahol lakom (már ha jól számolom, mert az én agyamban néha eltűnnek dolgok nyom nélkül). Még szerencse, hogy nekem a 13 szerencsés, elvileg az már végleges lesz. Vajon van-e nekem olyan, hogy végleges?:)) Majd meglátjuk.

Pénteken és ma is megtörtént, hogy közvetlen, minden nap látott munkatársaim jöttek szembe az utcán, és mikor közel értek, köszönés helyett azt mondták döbbent arccal: nem ismertelek meg.

Szerintem olyan sokat nem fogytam... bár nem tudom pontosan, mert a mérlegem szerelmes két, egymástól lehetetlenül messze álló számba, és csak őket hajlandó mutatni. Talán a sok kék teszi, amit a megszokott pirosak helyett hordok mostanában, esetleg pluszban a loreláj-haj, amibe reggelenként copfolom magam.

De az is lehet, hogy átváltozom, csak lassan, és ezért nem tudok róla. Talán hatalmas bogár leszek, és emiatt vagyok már most is más, lehet, hogy ideje lenne a szobám egyik sarkába zöldség- és gyümölcshegyeket felhalmozni, hogy legyen mit ennem, ha bekövetkezik. Ha választhatnék, akkor valamiféle repülő ízeltlábú szeretnék lenni, mondjuk egy ilyen szitakötő.

BÍZTATÓ

Ne ess kétségbe, érjen bármi!
Csak egy a törvény: várni. Várni!

Ha reszket alattad a föld:
Csak önmagadat meg ne öld!

Ha egyetlen vagy, mint a szálfa.
Felvirrad még magányod álma.

Minden beérik, révbe fut:
És győzött az, ki várni tud.

/Tamkó Sirató Károly/

............................

Soha ne várj! Legfeljebb a piros lámpánál.

Meglepődtem, amikor a lábtörlő vicsorítva a torkomnak ugrott. Számítanom kellett volna rá, hogy van ott bent valaki, aki egy takaró alatt várja az alkalmat, hogy megmutassa, ki is ő valójában.

Éreztem, hogy összeszorul a gyomrom, de hátralépés helyett csak előredőltem, kicsit vártam, a kezem nem emeltem fel. Elmenekült.

Jócskán lemaradva, most sikerült megnéznem ezt a filmet.

Nem szeretem Woody Allen újabb filmjeit, leginkább azért, mert nem szerepel bennük, nekem hiányzik a személyisége azokból a filmekből, amikben nem látszik. Mintha nem is az övéi lennének, eleve nincs bennük az arca, csak a lelke, de abból is csak a könnyen fogyasztható részt tette a filmvászonra, bizonyára azért, mert így sokkal nagyobb réteget mozgathat meg. Butított változat, nekem kevés.

Ez a film is ilyen, nincs benne semmi görcs, szép, színes, majdnem egyenes. Mégis azt gondolom, hogy mindenkinek meg kéne néznie, nagyon sokan ismernének magukra valamelyik karakterben. Ha valami ok folytán mégsem:), akkor is érdemes megnézni már csak a zene és a környezet miatt is. És hát igen: Penelopé Cruz egy istennő, a spanyol nyelv pedig örök szerelmem.

Útlezárások és javítások, bűz, szmog, szemét, hangzavar, omló vakolat, betontornyok, hajléktalanok, hugyszag. Sétálunk a Deáktól, a Dob utcában egy félhomályos helyen leülünk egy szép, új padra. Egy férfi  megy el előttünk, furcsán artikulálva  mutogat nekünk: bogarak, bogarak! Egy pillanatig csak nézzük őt, vajon mit akarhat, biztos részeg, aztán meglátjuk, hogy valami mozog a lábánál. Nagy, fekete bogár. Lenézünk magunk köré és meglátjuk, hogy körülöttünk a betonjárda tele van csótánnyal. Felpattanunk, a szemünk közben megszokta a félhomályt, jó messziről visszanézve is látszik, hogy a fal a pad mögött tele van velük. Érezzük a lábunkon az ott sem lévő bogarakat, tudom, hogy undorodnom kéne, de igazából csak filmbéli rémálmok jutnak eszembe, félelem sem kerülget. Mostantól észreveszem, hogy végig mindenhol vannak ilyen bogarak a járdán, a falak tövében, kikerülöm őket, nem akarok megölni egyet sem.

Telefon, menjünk a Ráday utcába. Átvágunk a hetedik kerületen, elérjük a nyolcat, egy sötét utca végében valami zene szól. A színpad háta mögött vagyunk, női hang népzenét énekel, nevetek az ötleten, hogy Sebestyén Márta lép fel egy ilyen helyen. Megérkezünk, felnézünk a színpadra, Anna elhalón mondja: nem hiszem el. Palya Bea énekel. Telefon, még nem megyünk, majd később. Beállunk a tömegbe, tökéletes a hangja, boldogan dobálja a haját, láthatóan szikrázik az élvezettől, hogy nekünk énekelhet, és mi ettől még jobban élvezzük az előadást.

Túl a Párizs Texason, Instanton, Srlyon, a hatodikban járunk.

Azért nem megyek vidékre hétvégente, mert utálnék visszatérni hétfőn - mondja Anna.

Rossz lehet, hogy így érzel - felelem. Hiányozni fog, ha elmegy, mert én nem megyek el ebből a városból, ebben most biztos vagyok. Szeretem.

Ma egy erősen sérült járású férfi ment előttem a járdán (mind a Marcibányiról jönnek, ott van az intézet, a Lövőház utcán mindig van mozgássérült), nagyon nehezen és lassan jutott előre. Közvetlenül a fal mellett haladt, gondolom azért, hogy nehogy valaki fellökje, vagy talán biztonságot adott neki. Az életén gondolkodtam, miközben néztem őt, azon, hogy micsoda korláttal kénytelen létezni, aztán egyszercsak felém fordult a vállán lévő táska, a szemem pedig azonnal olvasta a feliratot:

catch me if you can

Azt mondják az okosok, hogy szabaduljunk meg a haragtól, mert emésztő, és csak annak fáj, aki érzi, annak nem, aki miatt támad az érzés.

Azt még sosem olvastam vagy hallottam sehol (vagy csak nem vettem észre, hogy ezt olvasom:), hogy a harag nagyon jó is tud lenni, bizonyos helyzetekben segít a dolgokat jobban megérteni, tiszta rálátást enged. Néha kifejezetten erre van szükség a problémamegoldáshoz.

Én alapból képtelen vagyok a haragra, legalábbis öt percen túl. Nem bírom  ezt a fajta feszültséget, ezért feloldom, vagy magamban, azzal, hogy megkeresem a miérteket, vagy megbeszélem az illetővel, és így bocsátok meg.  De most haragszom, és nem is akarom feloldani. Jó érzés.