fel lehet-e ébreszteni egyszerKét

Néha annyira egyszerű az egész. Szeretlek, mit kell ezen magyarázni. Hogy nem érted? Nem kell mindent érteni, te mondtad.

Hogy vége lesz, meg hogy mindig van valami görcs, meg most múlik pontosan? Na és akkor mi van. A folyamatosságot, az elmúlás lehetetlenségét nem változtathatja meg senki.

Hamvas Béla: Olbrin Joachim

Az én minden iránt érdeklődő anyukám ajánlott nekem egy sorozatot, amit a hiradó honlapján lehet megtalálni. Azon belül az MTV videótárban, a keresőbe azt kell beírni, hogy Világokon át, megnyomni a nagyítóikont, ekkor bejön a sorozat utolsó része. Alatta pedig ott van mind a tíz rész, ilyen alcímekkel, hogy pl "Tér, idő, tudat: dimenziók hálója", vagy "Művészetek üzenete: ihlettől a manifesztációig", az ezosoknak esetleg "Az 'Ég akarata': asztrológia, Ji King, Tarot". A sorozat lényege: máshogy megmutatni és megkérdőjelezni mindent, amit ismerünk. Hát tegyük.

A héten két munkatársamról derült ki (számomra), hogy halálos betegek. Az egyikről pár órája. Ő az a srác, aki látványosan utál engem, sosem köszön, és én értékelem is ezt az őszinteséget, bár viszontutálni még szívességből sem tudom.

Még sosem találkoztunk eddig semleges terepen, kettesben, ma szembejött, és azt mondta kedvesen: szia. Aztán beszélgetni kezdtünk, és ő elmesélte, hogy évek óta dialízisre jár, és mostanra a lábával is gond van, ezért nem dolgozik már itt sokáig. Mutatta a kezét, amin az erek hatalmasra duzzadtak a kezelésektől, én meg azon kaptam magam, hogy itt állok szemben az egyik "ellenségemmel", és legszívesebben megölelném.

- Jó napot kívánok!

- Jó napot.

- Arról szeretnék érdeklődni, hogy mi a szabályozás a halottak hamvait illetően.

- Nincs korlátozás, ha valaki a kedvenc rózsabokra alatt szeretne nyugodni, akkor az örökösök teljesíthetik a kívánságát. Csak az urnát kell visszaszolgáltatni, mert az veszélyes hulladéknak minősül.

- Köszönöm a felvilágosítást, viszontlátásra.

- Megkérdezhetem még, hogy miért érdekli ez? Kinek a halála miatt érdeklődik?

- A sajátom miatt.

- Phf! De hát magácska nagyon fiatal, miért gondolkodik ilyenen?

- Nem szoktam ezen agyalni, és nem is tervezem, hogy a közeljövőben elhunyok, de már rég tudom, hogy mit szeretnék erre az esetre, és kíváncsi voltam, hogy szabad-e. És most megyek, mert sok dolgom van. Szép napot, viszontlátásra!

- Viszontlátásra. És hosszú életet!

- Köszönöm, meglesz.

Mikor Annát megkérdeztem, hogy mit gondol róla, azt mondta, hogy szörnyű. Nem kérdeztem meg, hogy miért, nem akartam tudni a részleteket előre, azt gondoltam, hogy biztos ugyanazért, amit a cím jelent.

Ismerem ezt az érzést. Önmagamban kifejezetten szeretem. Sokszor nézek a dolgokra ürességgel, előítéletek és bármiféle behatárolás nélkül, csak hagyva, hogy olyan legyen minden, amilyen - látom, értem, de nem vált ki belőlem semmilyen érzelmet vagy felesleges gondolatot, és ez jó. Tiszta, valóságos, egyszerű, és a legközelebb áll az igazsághoz.

Viszont rossz érzés a másik oldalon lenni. Nullává redukál, se utálat, se szeretet, még csak vélemény sem. Az lehetek, aki vagyok, de minek. Nem keltek hatást. Persze mit sem számít ez, ha az érzés kölcsönös.

--------------------------

Tökéletes jelenlét, csak az adott pillanat, csak a valóság, sehol az érzelmek keltette időzavar vagy korlát, sehol egy behatároló elv, csak önmaga. Mint az állat, aki van, de nem foglalkoztatja a saját léte. Nem emberi, ezért kelt félelmet. Az oka  viszont szánalmat keltő: "Semmi, de semmi se fontos."

Nem tudom, hogy miért szimpatikus nekem ennyire ez a hozzáállás. Talán csak azért, mert nem vergődik, nem akar több lenni. Mintha nem létezne, pedig ettől létezik igazán. Levegő és kavics.

A bíró azt mondta róla, hogy nincs lelke. Hitet vár tőle, de ő nem képes hinni, nem is akar, időpazarlásnak érzi.

Én meg arra gondoltam, hogy az emberek milyen végtelenül képtelenek megérteni (elfogadásról ne is beszéljünk), ha valaki más, mint a többiek. És persze mer más lenni, mint a többiek, és őszintén ki is mondja.

Igen, ez a történet szörnyű. Nekem az emberek butaságáról és az emberi természet utálatosságáról beszél.

Ez itt Popper Péter: Az önmagába térő ösvény című könyve.

Na igen, máris nem elérhető. Akkor itt.

Kék bálnával.

Hát én bizony imádom az éppen aktuális zenei szerelmeimet utálatig hallgatni (ezt még nézni is). Lejátszok egy számot egymás után százszor, ha kell, általában két-három nap alatt unom meg annyira, hogy jó ideig ne akarjam hallani.

Ja és a mai nap szava a pózer.

Semmi sem dob fel annyira, mint a bőrömig engedett zápor, ami tincsekbe tapasztja a hajam, lefolyik az arcomon, bele a számba, végig a nyakamon, a pólóm alá, eláztatva mindenemet. Vízebb íze van a zuhanynál, és a piros cipőm mélyvágásbólömlővérszínűvé változik.

Az anyukájukat, hogy már nem lehet megnézni ezt a részt az el camino de los inglesesből. Akkor is itt hagyom, mert hát Forró zápor.

Olyan jól vagyok mostanában, mint még sose. ÉN vagyok, teljes és boldog. Nem félek a függésektől, mert nem függők. Nem félek én lenni, egyedül lenni, mert én vagyok és egyedül vagyok, de mégsem vagyok sosem magányos. Jó, most ő is itt van velem, de elmegy, és mégsem megy sehova.

Már nem akarok semmit lezárni, mert nincs miért. 

Ide most beírok egy új bejegyzést. Mert itt volt az, ami a vége lett volna, de mégse lett, mert... mert rájöttem, hogy nálam szinte soha semminek nincs vége, csak szeretném lezárni a dolgokat, de valójában a (nagyon kevés) számomra igazán értékes dolgot sosem zárom le, egyszerűen csak tovább élek - máshogy, de mindig helyet adva a múltból felmerülő bárminek vagy bárkinek, amit/akit szeretek.

És hát vége az sosincs, de ide mindenképpen húznom kell egy vonalat. Mert itt volt a vége, valaminek a vége, ami rossz volt, amiből megint a teljesebb önmagam felé kellett lépnem. És ez meg is történt.

Hallom, ahogy lélegzel. Te is hallasz engem?

-------------------------------------------------------------------------

Legtöbbször egész jól megy. Úgy teszek, mintha minden oké lenne, mert akkor egyszercsak így is lesz. Ebben hiszek, és ezért meg is fog történni.

De erre nem voltam felkészülve. A valóságba kapaszkodom, abba, ami körülöttem van. Hozzá akarok idomulni, hátha akkor

Kimosom a ruhákat, kiteregetem, összehajtom, aztán kimosom, kiteregetem, összehajtom, aztán kimosom, kiteregetem és összehajtom. Az ablakot is lemosom. Majd.

Nem csak magamért vagyok felelős. Harmadik vagyok.

Anna és a Föld órája

És férfiak, de még nem vagyok kész. Szeretném hinni, hogy ez majd megváltozik.

Van egy könyv a boltokban Az olvasó nők veszélyesek címmel. A könyvről nem szeretnék véleményt mondani, főleg, hogy éppen csak átlapoztam, de rájöttem valamire saját magammal kapcsolatban.  A könyv nekem arról szól, hogy a férfiak félnek a magabiztos, egyenrangú nőktől, akik megértik a körülöttük lévő világot. Csakhogy én akárhány könyvet elolvashatok (heti kettő az átlagom kábé), mindig is olyan feleségszerű (de mégsem feleség, nem más tulajdona!) nő leszek, akinek a család és az emberi kapcsolatok a legfontosabb, sőt, tulajdonképpen az egyetlen igazán fontos dolog az életében. Igazából nem is tudom átérezni azoknak a nőknek a helyzetét, akik inkább nem szülnek gyereket, nem élnek párkapcsolatban, hanem karriert építenek, és a fő energiáikat tárgyakba vagy szamárlétrákba fektetik.

Az egyik régi barátnőm azt mondta pár éve, hogy ő azért nem akar gyereket, mert annyira szereti a kutyáját, hogy úgy érzi, tőle vonná meg a szeretetet, azt meg nem szeretné. Persze ez az ő döntése és nincs jogom minősíteni, nem is akarom, de azt tudom, hogy én ezt a magam részéről könnyű választásnak tartanám. Ha én gondolnám így, akkor az olyan lenne, mintha nem akarnék meglépni egy lépést, ami ugyan nagyon nehéz, de szükséges ahhoz, hogy haladjak valamerre. Azt hiszem, nekem ez az élet értelme: folyamatosan tanulni valamit, valakitől vagy valamiből, menni valahova - és nem a gyakorlatban. Felfogtam végre, hogy a haladás nem azt jelenti, hogy minden évben máshova költözöm vagy állást változtatok, a változásnak bennem kell lennie, önmagamat kell megjavítanom, nem mást.

Azt hiszem, hogy akkor lehetek igazán boldog majd egy férfivel,  családban, ha eléggé megjavítottam magam annyira, hogy olyan férfi mellett élhessek, amilyet tényleg szeretnék. Ez bizonyára nem azt jelenti, hogy folyamatosan növelem az elvárásaimat:) Sokkal inkább azt, hogy okosan csinálom, és legközelebb óvatosabban, vagyis inkább türelmesebben állok hozzá a dolgokhoz. Mint egy igazi felnőtt:) Nehéz dolog felnőttnek lenni, mindig mindenért felelősséget vállalni, de nincs is ennél nagyobb szabadság. Mert ha bármiben is gyerek maradok, ha bármiben átengedem másnak a döntést a saját életem felett (nem szeretetből vagy egyetértésből fakadó kompromisszum okán, hanem mert az könnyebb), akkor nem is lehetek egész, önálló ember. Soha többé nem fogom mástól várni, hogy megoldjon helyettem bármit is.

Ha rangsorolnom kéne, azt mondanám, hogy Peti a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ő és a kettőnk kapcsolata úgy tanított meg engem dolgokra, ahogy eddig még semmi. Eddig mindig fájnia kellett annak, ami tanított, ő volt az egyetlen, aki az erejével, a jó példájával (ami így utólag nézve leginkább csak az első fél évben, a szerelem hatására volt meg), vagyis pozitívan befolyásolva vezetett jó irányba. Ő maga, csak a létezésével motivált mindenre, amit az elmúlt egy évben tettem. Ez még a gyerekekkel való kapcsolatomra is igaz, ami azért érdekes, mert közben neki hatalmas teher volt a két gyerek végig, amit csak azért viselt el, mert szeretett engem. Az, hogy mégis jól bánt velük, annak köszönhető, hogy olyan, amilyen, egy olyan ember, aki pontosan tudja, hogy mit teszünk és nem teszünk egy gyerekkel, akár van kedvünk ehhez az egészhez, akár nincs.

Persze már azt is tudom, hogy mi az, amiben mégsem illettünk egymáshoz, és hogy ez a kicsit több, mint egy év, mindkettőnknek arra kellett, hogy többek legyünk, mint akik azelőtt voltunk. Bár így visszagondolva tényleg nagyon kevés felhőtlenül boldog percet töltöttünk együtt, mégis remélem, hogy minden megmarad bennem, mindenre emlékezni akarok, amit tőle kaptam, vagy amit vele átéltem.

Úgy tűnik, nem arról írtam, amiről eredetileg akartam:)) Na igen, az agyam itt jár még mindig, de legalább segít feldolgozni és felhasználni azt, ami fontos. És hát igen, hiába olvasok akármennyit, sose leszek egyetemi professzor, bármit is fogok tudni, azt az emberi kapcsolataimban fogom felhasználni.

Csak egy olvasó nő vagyok, aki nem is olyan veszélyes.