Mikor Annát megkérdeztem, hogy mit gondol róla, azt mondta, hogy szörnyű. Nem kérdeztem meg, hogy miért, nem akartam tudni a részleteket előre, azt gondoltam, hogy biztos ugyanazért, amit a cím jelent.

Ismerem ezt az érzést. Önmagamban kifejezetten szeretem. Sokszor nézek a dolgokra ürességgel, előítéletek és bármiféle behatárolás nélkül, csak hagyva, hogy olyan legyen minden, amilyen - látom, értem, de nem vált ki belőlem semmilyen érzelmet vagy felesleges gondolatot, és ez jó. Tiszta, valóságos, egyszerű, és a legközelebb áll az igazsághoz.

Viszont rossz érzés a másik oldalon lenni. Nullává redukál, se utálat, se szeretet, még csak vélemény sem. Az lehetek, aki vagyok, de minek. Nem keltek hatást. Persze mit sem számít ez, ha az érzés kölcsönös.

--------------------------

Tökéletes jelenlét, csak az adott pillanat, csak a valóság, sehol az érzelmek keltette időzavar vagy korlát, sehol egy behatároló elv, csak önmaga. Mint az állat, aki van, de nem foglalkoztatja a saját léte. Nem emberi, ezért kelt félelmet. Az oka  viszont szánalmat keltő: "Semmi, de semmi se fontos."

Nem tudom, hogy miért szimpatikus nekem ennyire ez a hozzáállás. Talán csak azért, mert nem vergődik, nem akar több lenni. Mintha nem létezne, pedig ettől létezik igazán. Levegő és kavics.

A bíró azt mondta róla, hogy nincs lelke. Hitet vár tőle, de ő nem képes hinni, nem is akar, időpazarlásnak érzi.

Én meg arra gondoltam, hogy az emberek milyen végtelenül képtelenek megérteni (elfogadásról ne is beszéljünk), ha valaki más, mint a többiek. És persze mer más lenni, mint a többiek, és őszintén ki is mondja.

Igen, ez a történet szörnyű. Nekem az emberek butaságáról és az emberi természet utálatosságáról beszél.