Kár, hogy az emberi kreativitás szavak terén csak a kinyilatkoztatásig terjed. Leírja összedobálva, szinte (vagy nem szinte) az érthetetlenségig figyelmen kívül hagyja az általános szabályokat, de amikor a valódi kommunikációra kerül a sor, akkor ugyanúgy reagál, ugyanazokkal a - leginkább éppen aktuális - szmájlikkal, szavakkal, mondatokkal, amit mindenki megért, ami már sokszor elhangzott. Az emberi kommunikáció közös megegyezésen alapul. Már ha az ember tényleg mondani akar valamit. Kár, hogy utálom a divatot. Kár, hogy a rejtvény megfejtése ritkán érdekes ugyanannyira, mint maga a rejtvény.
Tegnap arról beszélgettünk, hogy mit nevezhetünk művészetnek. Szerintem már minden élő emberrel beszélgettem erről legalább egyszer. Soha senki nem fog tudni választ adni, soha senkinek nem lehet igaza, de azért mindenki elmondja. Én is. Néha úgy érzem, hogy a szavak csak a csendek közti szünetek kitöltése miatt kellenek.
Kinyitottam, amit lehet, így még jobban hallom, ahogy jön-megy a lift az emeletek között. A szomszédban ugyanolyan hanggal nyílik a rács, mint nálunk. A gépemet most már minden alkalommal kétszer kell indítani, sejtettem, hogy a ventillátor a hibás. A nyelvem alatt gyógyszer olvad, pezíze van.
Mindjárt elmegyek dolgozni. Végre vége a bezártságnak és kötelező itthonlétnek. Még a hőség is elviselhetőbb lesz. Talán hozzáérhetek majd emberi bőrhöz úgy is, hogy nem arra gondolok: fúj, nyirkos. Remélem, nem alszom el valahol egy padon. Remélem, esni fog.
