fel lehet-e ébreszteni egyszerKét

Megszoktuk a hajléktalanokat az utcán. Mindenhol ott vannak, és nem gondolok már arra sem, hogy nyár van, most könnyebb nekik. A Moszkván, a telefonfülkékben fekvő csomagokról sem jut eszembe többé, hogy vajon élnek-e még.- Nem Domek, nem vihetünk haza egyet sem, még egy embernek…

Nincs határa a bőrömnek, és máshol is lazul a kényszer. Belefolyok. (Van egy ilyen rész, hogy izé, egy vagyok mindennel vagy mi, nagyon barátságos érzés, csak mosoly, néha egy-egy nem, de az is vállrándításos. Mint bögrényi forró csokoládé.)

Tényleg vannak olyan dolgok, amikről nem lehet beszélni?         

Van, hogy másnak fogalmazom meg először. Kérdez, hogy mi van, nincs kedvem magamról beszélni, de valamit válaszolni kell, és ahogy kijön belőlem, teljesen új, számomra is. Mikor megvan, akkor jé, de ez mi, végig sem gondoltam, honnan jött elő, és nahát, ezt én mondtam, basszus,…

Valami kézzelfoghatót vagy látványosat alkotni akarni - ehhez szeretni kell a tárgyakat. Nincs már meg bennem a késztetés, ami annyira természetes volt: tenni és örülni a végeredménynek. Csak a színek maradtak, de még azok is idegenek most, minden idegen és átmeneti, nem tudom,…

Azt hiszem, a "hazafelé" olvasása közben hallgatva volt olyan nagyon szomorú.