Azt mondják az okosok, hogy úgy kell növelni az életkedvünket, hogy oda kell figyelni az apró részletekre, naponta öt érdekes vagy szép dolgot kell észrevenni.
Nem volt tudatos ma sem, hogy ezt tettem, hiszen szinte mindig ezt csinálom, de ha már így behatárolták a számot, kíváncsi lettem, hogy vajon hányszor érzem azt valamivel találkozva, hogy "de jó".
Tíznél hagytam abba a számolást, nem volt értelme tovább játszani ezzel, inkább odafigyeltem arra, hogy mik azok a dolgok, amik örömet okoznak nekem. És hát szerencsére jó sokan vannak.
Pl majdnem elütött egy biciklis srác a járdán, ami annyira nem lenne jó, de mikor elhaladt mellettem, és megláttam a hátára kötözött harmadik kereket, egyből beugrott a kép, hogy a kerék a hátán pörögni kezd, ő pedig szép lassan a magasba emelkedik, és átkerekezik a Hold előtt, mint az ET-ben.
Aztán várnom kellett a hintára (hihetetlen, hogy milyen szemtelenek egyes 3 év körüli gyerekek és az anyukájuk, nem adják át a helyüket az idősebbeknek), de megérte, mert nem szakadt le alattam, így bebizonyíthattam magamnak, hogy olyan nagyon azért mégse lettem felnőtt ebben az elmúlt egy évben, hiába éreztem azt néha, hogy én vagyok a legrealistább lény a világegyetemben.
A kertekben krókuszok nyíltak, és földszag volt. A frissen ácsolt állványnak pedig fenyőillata volt, még a bűzös négysávos mellett is tisztán lehetett érezni.
Megnéztétek már jobban az Opera épületét?
Tíz óra körül olyan melegem lett, hogy mindent le kellett vennem magamról, amit anélkül lehetett, hogy közszemérmet sértenék. Ekkor az is kiderült, hogy nincs mese, elvesztettem valahol egy pár kilót, és kénytelen leszek vásárolni menni, mert az egyetlen valamirevaló gatyám túl bő rám.
A Roberto Cavalli bejáratán kígyóformájú ajtónyitó van fémből, szerintem nagyon szép.
Végül a kedvencem: az ismert csöves nő az aradin (talán a napsütés miatt) feladta megszokott katatóniáját, felnézett, és elkezdte énekelni, hogy "citrom ízű banán". A hangja olyan volt, mint a külseje, és én legszívesebben megöleltem volna.
Ja de hogy a rosszat is leírjam, bár szerencsére nem érint közvetlenül: az egyik munkatársamat úgy megütötte ma egy férfi, hogy több métert repült az utcán, a kereszteződés közepén landolt, fel se tudott kelni. 40 percet kellett várnia a mentőre, szerencséje, hogy egy másik munkatársunk végig ott volt vele, így tanúskodhat az ügyben is, és nem kellett egyedül feküdnie az aszfalton. És hogy megérdemelte-e? Egyrészt az elmesélés alapján egyértelműen nem, de szerintem semmi nem jogosít fel egy embert, hogy teljes erővel megüssön egy másikat, arról nem is beszélve, hogy a pofozkodós embernek bizonyára átlagon felüli ereje van, ha ekkorát tud ütni. Most majd megnézheti magát, mert a sérülés valószínűleg 8 napon túl gyógyuló. Hát így telnek a napjaink, mindig bővelkedve örömökben.
