Kritika. Szerintem az elvárás kategóriájába tartozik. Mostanában, ha biztosan meg fogok nézni egy filmet, már egyáltalán nem szeretem tudni, hogy miről szól. Ha elolvasom a rövid tartalmat, mindig kialakul bennem egy kép, ami ha rosszabb, akkor nem baj, de ha jobb, mint a valóság... akkor elpazaroltam másfél órát az életemből, sőt, a "jaj de szar volt ez" összes duzzogása is kárba ment. Unok már rosszkedvű lenni, unom mindenben meglátni a hibát, inkább a jó dolgokra koncentrálok. Szeretni akarom a dolgokat, hogy jókedvűen ébredjek reggel, hogy mosolyogni tudjak a gyerekekre,és egyáltalán nincs kedvem azzal foglalkozni pl, hogy miért rossz egy film. Nem én csináltam, mit számít nekem... nincs bennem késztetés, hogy bármit is szidjak.
Megnéztük az Alice-t 3D-ben, és miközben én kiválogattam magamnak a tetsző részeket, Peti végig utálta az egészet. Miatta mentünk el a moziba, engem annyira nem érdekelt, mert már túl sok feldolgozást ismerek ebből a történetből, és már előre várható volt, sőt, ő is sejtette, hogy ez nem olyan lesz, amilyet ő maga készítene, mégis nagyon rosszul érintette a "Walt Disney". Nagyon nehezen fogadtam el, hogy a dolgok nem lehetnek mindig olyanok, amilyennek én szeretném őket, de szerencsére én már túlvagyok ezen. Eljutottam oda, hogy mivel úgy sem tudom megváltoztatni a világot, inkább egyszerűen csak jól érzem magam benne. Legfeljebb a saját kis világomat alakítom olyan igényesen, ahogy csak akarom. Ezért aztán nagyon is jó érzés volt látni pl az élénk színeket, amiket annyira szeretek.
Aztán hazajöttünk és megnéztük a "The Man from Earth" című filmet, ami viszont tényleg jó volt, legalábbis ami a történetet illeti. Mindenkinek ajánlom, hogy nézze meg, éppen azokat a kérdéseket boncolgatja, amikkel én is olyan sokat foglalkoztam, és ami elvezetett a "bármi lehetséges" elvéig. Igazság szerint már nem nagyon értem azokat az embereket, akik ebben a mai világban még képesek korlátok közé szorítani magukat. Tudom, olvastam, hogy ez a biztonságérzet miatt szükséges nekik, de ez szerintem akkor is önbecsapás. Hogyan tudnak az emberek egyetlen magyarázatot elfogadni egy dologra, miközben rég megszületett a bizonyíték, hogy semmi sem biztos és bármi lehetséges? Szerintem józan paraszti ésszel is egyértelmű, hogy soha, semmiben sem lehetünk biztosak, éppen azért, mert nem vagyunk képesek a dolgokat teljes egészben látni, nekünk ebben a kis életben csak apró részletek adódtak, csak egy pici önálló szemszög, semmiképpen sem nagy igazságok bizonyítékai. Még a szavak értelmét sem tudnánk meghatározni igazán, közben hatalmas igazságokat hangoztatunk... néha még előfordul velem, hogy védem az álláspontom, hiszen szeretek vitázni:), de már jóval ritkábban hiszem, hogy képes vagyok mások igazságaira rálátni.
Azt mondják, hogy minden normális ember fél a haláltól. Ezt talán csak olyan emberek mondják, akik félnek a haláltól:), és bolondnak tartják azokat, akik másképp gondolkodnak. Én már jó ideje nem félek ettől, mert ugyan szeretek élni, vannak dolgok, amiket egyenesen utálni fogok itt hagyni, és remélem, hogy igaz a reinkarnáció, és lesz még lehetőségem harsogóan zöld kertben sétálni, ahol piros virágok nyílnak, de igazából nem bánom, hogy mindent el fogok felejteni, az összes tudást, de legfőképpen az érzést, hogy nem tudok semmit. Határok nélkül élni ebben a nagyon is kontúros világban, ahol a közösséget a közös határ tartja össze, nagyon magányos dolog. Néha irigylem azokat az embereket, akik hinni tudnak valami olyanban, amiben más is, és emiatt összejárnak beszélgetni vagy tenni egy ügyért. Most nem érzek semmilyen késztetést arra vonatkozólag, hogy a saját belső világomon kívül másra is hatással legyek, legalábbis az "ez szar, csináljuk jobbat" szintjén. Elégedettség. Micsoda áldásos állapot.
