A múltkor rájöttem, hogy miért nem mesebeli elképzelés az, hogy a rossz nem győzhet a jó fölött. Most meg leírom. Persze nem úgy kell elképzelni a dolgot, hogy ha engem leüt egy ember az utcán, akkor nem fogok összeesni, mert jó vagyok (ami mellesleg leginkább csak elképzelés, amit szeretnék elérni:), sokkal inkább globálisan és hosszú távon igaz ez a feltételezés - hozzáteszem: szerintem.
Azt hiszem, mégis be lehet sorolni a rosszat és a jót: a jó épít, a rossz rombol. Persze ebbe is bele lehet kötni, hiszen lehet, hogy egy rossz eseménynek jó következménye van, de most nézzünk háborúként a létre: akárhogy is nézzük, a rossz fogja győzni a harcokat, hiszen rombolni sokkal könnyebb és hatékonyabb, mint építeni. Csakhogy a rossz éppen itt rontja el. Hiszen ha már mindent lerombolt, akkor először a mellette álló környezetet, majd önmagát is el fogja pusztítani. Így aztán biztosan gondoskodik arról, hogy a teljes megsemmisülés után új élet sarjadjon, ami megint elég naiv lesz ahhoz, hogy jó is legyen. Vagyis a jó halála csak látszat lehet... mint ahogy a rosszé is.
Őszintén szólva jól érzem magam ettől a tételtől. Valószínűleg azért, mert így igazságos, és ettől olyan szép. Persze ha a részleteit nézzük, ha félünk az egyes ember, az egyes élőlény létének bizonytalanságától és jelentéktelenségétől, akkor borzasztó ez a harc, legyen az emberek közötti háború vagy valamilyen földrengés, vagy akár csak a szomszéd srác halála, amikor elüti egy autó. De ha elhisszük/átérezzük/elfogadjuk, hogy
- ez az egész mindenség EGY, ami sok apró, ezer szálon összefüggő részből áll
- és hogy az élet értelme maga az élet, ami éppen rajtunk keresztül folyik, hiszen éppen mi nézünk ki a testünkből,
- de mi magunk az egész szempontjából éppen csak a magunk apróságában számítunk,
akkor láthatjuk ennek a nagy kavalkádnak a forgását, a szomorúság értelmét, a napsütés értékét, vagyis ennek az egész mindenségnek a szépségét.
