Van egy könyv a boltokban Az olvasó nők veszélyesek címmel. A könyvről nem szeretnék véleményt mondani, főleg, hogy éppen csak átlapoztam, de rájöttem valamire saját magammal kapcsolatban. A könyv nekem arról szól, hogy a férfiak félnek a magabiztos, egyenrangú nőktől, akik megértik a körülöttük lévő világot. Csakhogy én akárhány könyvet elolvashatok (heti kettő az átlagom kábé), mindig is olyan feleségszerű (de mégsem feleség, nem más tulajdona!) nő leszek, akinek a család és az emberi kapcsolatok a legfontosabb, sőt, tulajdonképpen az egyetlen igazán fontos dolog az életében. Igazából nem is tudom átérezni azoknak a nőknek a helyzetét, akik inkább nem szülnek gyereket, nem élnek párkapcsolatban, hanem karriert építenek, és a fő energiáikat tárgyakba vagy szamárlétrákba fektetik.
Az egyik régi barátnőm azt mondta pár éve, hogy ő azért nem akar gyereket, mert annyira szereti a kutyáját, hogy úgy érzi, tőle vonná meg a szeretetet, azt meg nem szeretné. Persze ez az ő döntése és nincs jogom minősíteni, nem is akarom, de azt tudom, hogy én ezt a magam részéről könnyű választásnak tartanám. Ha én gondolnám így, akkor az olyan lenne, mintha nem akarnék meglépni egy lépést, ami ugyan nagyon nehéz, de szükséges ahhoz, hogy haladjak valamerre. Azt hiszem, nekem ez az élet értelme: folyamatosan tanulni valamit, valakitől vagy valamiből, menni valahova - és nem a gyakorlatban. Felfogtam végre, hogy a haladás nem azt jelenti, hogy minden évben máshova költözöm vagy állást változtatok, a változásnak bennem kell lennie, önmagamat kell megjavítanom, nem mást.
Azt hiszem, hogy akkor lehetek igazán boldog majd egy férfivel, családban, ha eléggé megjavítottam magam annyira, hogy olyan férfi mellett élhessek, amilyet tényleg szeretnék. Ez bizonyára nem azt jelenti, hogy folyamatosan növelem az elvárásaimat:) Sokkal inkább azt, hogy okosan csinálom, és legközelebb óvatosabban, vagyis inkább türelmesebben állok hozzá a dolgokhoz. Mint egy igazi felnőtt:) Nehéz dolog felnőttnek lenni, mindig mindenért felelősséget vállalni, de nincs is ennél nagyobb szabadság. Mert ha bármiben is gyerek maradok, ha bármiben átengedem másnak a döntést a saját életem felett (nem szeretetből vagy egyetértésből fakadó kompromisszum okán, hanem mert az könnyebb), akkor nem is lehetek egész, önálló ember. Soha többé nem fogom mástól várni, hogy megoldjon helyettem bármit is.
Ha rangsorolnom kéne, azt mondanám, hogy Peti a legjobb dolog, ami valaha történt velem. Ő és a kettőnk kapcsolata úgy tanított meg engem dolgokra, ahogy eddig még semmi. Eddig mindig fájnia kellett annak, ami tanított, ő volt az egyetlen, aki az erejével, a jó példájával (ami így utólag nézve leginkább csak az első fél évben, a szerelem hatására volt meg), vagyis pozitívan befolyásolva vezetett jó irányba. Ő maga, csak a létezésével motivált mindenre, amit az elmúlt egy évben tettem. Ez még a gyerekekkel való kapcsolatomra is igaz, ami azért érdekes, mert közben neki hatalmas teher volt a két gyerek végig, amit csak azért viselt el, mert szeretett engem. Az, hogy mégis jól bánt velük, annak köszönhető, hogy olyan, amilyen, egy olyan ember, aki pontosan tudja, hogy mit teszünk és nem teszünk egy gyerekkel, akár van kedvünk ehhez az egészhez, akár nincs.
Persze már azt is tudom, hogy mi az, amiben mégsem illettünk egymáshoz, és hogy ez a kicsit több, mint egy év, mindkettőnknek arra kellett, hogy többek legyünk, mint akik azelőtt voltunk. Bár így visszagondolva tényleg nagyon kevés felhőtlenül boldog percet töltöttünk együtt, mégis remélem, hogy minden megmarad bennem, mindenre emlékezni akarok, amit tőle kaptam, vagy amit vele átéltem.
Úgy tűnik, nem arról írtam, amiről eredetileg akartam:)) Na igen, az agyam itt jár még mindig, de legalább segít feldolgozni és felhasználni azt, ami fontos. És hát igen, hiába olvasok akármennyit, sose leszek egyetemi professzor, bármit is fogok tudni, azt az emberi kapcsolataimban fogom felhasználni.
Csak egy olvasó nő vagyok, aki nem is olyan veszélyes.
