Azért belül egyáltalán nem mennek olyan gyorsan a dolgok, mint kívül. Hazajöttünk, az ajtó zárva, kinyitom, a fiúk beáramlanak az előszobába, és hangosan kiáltják, csak úgy, mint máskor: szia Peti! Aztán elmesélik, hogy az volt a feladat, hogy eltapsolják a szüleik nevét (gondolom a szótagokat), és ők szomorúak voltak, mert Petiből csak annyit tudtak, hogy Peti, apa neve meg egyáltalán nem jutott eszükbe, csak annyi, hogy apa, így csak az én nevem maradt feladatnak.
Emlékszem, amikor gyerek voltam, fel sem merült bennem, hogy akit én szeretek, az nem szeret engem. Hiszen olyan természetes, hogy ez egy kétirányú dolog, és logikus, hogy amit adok, azt kapom vissza. Gondoltam én ezt akkor.
Igazából szeretek a szerető oldalon állni, mert bár sokszor nem szeretnek viszont, sőt, úgy tűnik, hogy én mindig csak olyanokat szeretek, akik valójában nem tudnak szeretni, de ez nem zavar, nincs rá szükségem, hogy valaki teljes figyelemmel szeressen. Nekem elég, ha a dolgok nagyjából jól mennek, és a másik hagyja szeretni magát, talán azért, mert ezeknek az embereknek van igazán szükségük arra, hogy valaki szeresse őket. Más kérdés, hogy talán itt az ideje egyensúlyba hozni a dolgokat... már ha lehet, már ha képes vagyok rá. Ha a szívem megengedi.
